WAGNER Sára: A pokol napos oldala

az ég billentése. elrejtett bizalmunk, hogy élhetünk a paradicsomban. a pokolra fény derül s az életünk, mint otthon a könyv a polcon, a helyére kerül.

„Ismeritek az évek vonulását, az évekét a gyűrött földeken?” Kérdezi Pilinkszy.
Ismerjük a kötelességet, hogy felkelni és élni kell? Hallgatni, emlékezni, vagy felejteni: egyszerre mind a kettőt is tudni kell megtenni. És kell még: az élmény. De mi az? Élményfürdő, élménypark, gasztronómiai élmény. Az élmény életszerűség, az értelmes élet jele; vagy élmény, amikor egyszerűen embernek érezzük magunkat, bárki bármit is ért alatta? Élmény, amikor egyszerre éljük át a fájdalmat és a reményt, a végleteket, melyek között tengődünk, s keresgélünk; keressük az élet értelmét?

„Isten van, mi pedig csak vagyogatunk” – ahogy Jelenits atya mondaná. A zene van. Az ember vagyogatása, Isten keresése nélkül nincs. A zene a viharból lett nyugalom. A néma válasz.
A zene élmény, ha nem csak hallani, hanem érteni is akarjuk: a pokoltól való félelmet,
a paradicsomba vetett bizalmat. Keressük a rejtelmét, a billentyűk között, a zenész játékában rejlő emberséget. Ha már csak egy szeletét is érteni véljük, a fényre lépünk.

A Ránki-család vasárnapi játékát számomra nehéz szavakkal leírni, melyet
a tavaszi napsütésben hallhatunk, a közönség soraiban a zeneszerővel, Dukay Barnabással és Beer Miklóssal. A püspök atya azonban könnyedén szavakba tudta önteni ezt az élményt. Nem csak látni, hanem megtapasztalni is lehet a paradicsomi létezést, melyről lelkünkben él egy halvány örök kép. A koncert közben az ablakokon keresztül a hideg szél és a napsütés között szálltak a fák fehér virágporai. Talán valahogy mi is így szállunk poklok és mennyek,
fájdalmak és örömök között. A zenét hallgatva, ha egy-egy pillanatra levette a szemét a néző a zenészekről, az ablakon át a természet újjászületésének lehetett tanúja. Eszébe juthatott a húsvét jelentése, miközben a Ránki-család húsvéti ajándékát fogadta be.

Ha van tökéletesség az életben, a vasárnap nyolcvan perce óta még egy kicsit most is abban élek. Összeállt egy pillanatra, éles lett az a halvány kép. Talán azért, mert a kérdéseket a zene eltakarta, s inkább egy választ adott, amit a püspök atya meg is fogalmazott: így is lehet élni, szeretetben, elfogadásban. Lehet együtt és egyszerre játszani úgy („Akarsz-e játszani?”), ahogy Klukon Edit és Ránki Dezső, két külön hangszeren, de teljes összhangban, megértésben. Magányos és szabad négykezes az önálló zongorákon, s a magányt feloldja az odafigyelés.

„Az ágy közös, a párna nem.” Írta Pilniszky. A zongora nem közös, a zene igen.

Visszatérve a püspök atya gondolataira: megkérdezte, mit is mondhatna a zenész-házaspár fiáról, Fülöpről. Ő a jövő. Madáchnál Ádám, miután kiábrándult önmagából, az emberiségből és az ember történetéből, azért nem lett öngyilkos, mert megtudta, hogy gyermeke fog születni. Ez volna Az ember tragédiája? Azt hiszem, nem. A jövő a remény; hogy A teljesség felé haladunk, hogy élhetünk harmóniában, hisz szüntelen hallhatjuk, láthatjuk a fényt, még a pokol mélyén is.