Mácsai János: Simon Izabella és Várjon Dénes gödi koncertjének próbájáról

Nem gyakran esik meg velem olyan élmény, ami nemrégiben a Gödi Búzaszem iskolában történt, ezért is szeretnék néhány szóban beszámolni róla. Wagner László az iskolában tartott komolyzenei koncertek lelkes szervezője hívott zongorahangolói minőségemben, hogy készítsem elő az esti hangversenyre a zongorát. Simon Izabella és Várjon Dénes zongoraművész házaspár adtak koncertet este. Sajnáltam, hogy egyéb lemondhatatlan elfoglaltságom miatt nem maradhatok ott a koncerte is, bár régóta ismerem és kedvelem a két kiváló művészt és játékukat. Az már önmagában is nagy dolog, hogy a világ legnevesebb pódiumain fellépő művészek eljönnek erre a helyre, amely habár mégoly rokonszenves és jó hangulatú, valamint zenére is hazsnálható akusztikájú terem, mégiscsak egy általános iskola előtere, lépcső és átjáró-háza. Nem is volt könnyű a teljesen érthető módon nyüzsgő gyerekek nyugalomra intése, különösen a 7-8-dik iskolában eltöltött óra után, de végül ők is megérezték, hogy itt valami komoly történik majd.

A hangolás elkészültével már épp indulnom kellett volna, amikor befutottak a művészek, és Várjon Dénes azonnal leült kipróbálni a hangszert. Én pedig csak úgy, már kabátban egy percre még időztem, meghallgatandó, hogyan szól a terem kicsit távolabb a hangszertől. Dénes azonban nemcsak néhány hangot ütött le, hanem egyszeriben elkezdte játszani Beethoven Op. 78-as Fisz-dúr szonátáját, és abba sem hagyta. Ez az egyik kedvenc szonátám a 32 közül. Nem akarózott felállni a székről, pedig mennem kellett volna, de egyre jobban ottragadtam, mert rögtön utána következett – szintén csak úgy próbaképp – a teljes 109-es E-dúr szonáta, a késői nagy Beethoven művek egyike, zenetörténeti fogalom, klasszikus remekmű. Várjon Dénes olyan jól játszotta, olyan mélységeket tárt fel, olyan magaságokba emelkedett a beállópróba ürügyén, ami a székhez ragasztott. A másik énem, a zenekritikusi gyakran úgy érzi, kérgesedik a lelke. Egyre nehezebben vagyok meghatható, de most történt valami, ami áttörte e falakat. (Persze ez nem teljesen igaz, nincsenek falak, csak válogatósabb az ember, és nem mindig önként választ meghallgatandó koncertet, ha kritikát kell írnia.)

És a java még csak ezután jött. Simon Izabella is odahúzott a zongorához egy széket, és kinyitottak egy különös kottát. Beethoven ún. Nagy Fúgájának négykezes verzióját tették a pultra, tehát az eredeti vonósnégyes-tétel átiratát, amit maga a szerző készített. Bevallom, jóllehet lassan fél évszázada élek a legfeljebb másfél tucatnyi késői Beethoven mű bűvöletében, de nem hallottam soha ezt a változatot. Feltehetően senki, soha nem játszotta el még hazai pódiumon, a létezéséről sem tud a szakma. Jó oka van ennek: szinte megvalósíthatatlanul nehéz feladat zongoratechnikailag, és különben is vonósnégyesre fogalmazott zene ez, amit nem lehet zongorán adekvét módon eljátszani. Van még egy ilyen mű, a híres hegedűverseny, Beethoven, nyilván kiadója bíztatására azt is átírta zongorára, de melehetősen szörnyszülött darab keletkezett, nem szokták előadni. Nyilván ezért félnek ettől is a zongoristák, ha egyáltalán tudnak róla, hogy létezik.

A Simon-Várjon házaspár mégis nekiült és megtanulta. És rögtön bebizonyították, hogy igenis adekvát zenei változat ez, értékelhető és élvezhető darab, de még mennyire! Csak így kell játszani.

A nagy Fúga az öreg (jelen koromnál egy évvel fiatalabb…) Beethoven bonyolult, nagyszabású alkotása. Órákig lehetne arról beszélni, hogy mi mindent jelent a fúga a késői Beethoven stílusban, milyen kapcsolatban áll a nagy barokk hagyománnyal, és ennek vonalán rögvest egy lendülettel hogyan markol bele a huszadik századi modernitásba. Gyakorlatilag új Beethoven művet ismerhettem meg, mindjárt a legnagyobbak közül valót. Új Hammerklavier szonátát, és új Arioso Dolentét, hogy ezekkel a zenetörténeti hegycsúcsokkal példálózzak. Bejár poklot és eget, hősies küzdelmet folytat az anyaggal, amely azonban nem technikai, hanem filozófiai és lelki küzdelem, de folyvást elakad, hogy erőt gyűjthessen a további emelkedésre, és eljusson abba a kopottasan egyszerű, de végtelen távlatú birodalomba, amely némán izzik, és az egész létezés legintenzívebb helye, ahogy Hamvas Béla mondja. És persze, vonósnégyes formában jól ismert minden hangja e műnek, de ez nagyon más így, még lenyűgözőbb, még drámaibb és nagyszabásúbb.

Simon Izabella és Várjon Dénes ott az iskolai előtérben, a hűvös őszi délutánban néhány csellengő gyerek és a berendezésben segítő pakolgató felnőtt társaságában csak úgy bemelegítésként az esti koncerthez a legtágasabb perspektívában bejárta ezt a tájat, megállította az időt, végtelenné tágította a teret. A gyerekek önkéntelenül elcsendesedtek, leültek a székekre, a felnőttek hasonlóképp. Varázslatos bő negyed óra volt ez, soha nem felejtem el. Ígérték, felveszik majd lemezre is. Alig várom. Igen, tudom nem szép dolog, de kivételesen nagyon megérte elkésnem a következő munkáról.